2004 őszén kezdtem blogolni. Írtam mindenről, ami eszembe jutott, az azóta megszűnt freeblogon fabrikáltam magamnak internetes naplót. Az internet pöcegödrében még megvan a nyoma. Személyes is volt, meg polblog is.
Aztán megcsináltam az első hazai napilapos blogot. Ezt a megállapítást Pollnertől kölcsönöztem. Ő csak tudja 🙂 Volt társszerzőm Svédországból, lett saját skót tudósítóm is – besegítettek a barátok.
Egy évig bírtam a céges blogolást, aztán elegem lett, leléptem, és csináltam egy saját politikai blogot. Persze, a barátok oda is követtek, ez volt parlamentblog.hu, amit 2009 körül kezdtem hanyagolni, de azért még találni rajta frissebb posztot is. Ha ez túl sok, akkor érdemes megnézni, a belőle készült “papírblogot”. (Lapozzon bele!)
Még anno az index.hu elődje, az Internettó is próbálkozott a “papír-verzióval”. Fából vaskarika, de én is belevágtam. Anno a Boingboing-tól és a magyar Hírbehozó blogtól vettem az ötletet. Hogy mire volt jó?
“Csak dokumentálni akartam, mivel is foglalkozunk. Ennyi. Egyelőre nem akartam többet. Ez kísérlet, játék, hiszen nem blog, nem printújság, hanem egy blogfénykép.” (Papírblogok hava – Hírbehozó posztja a blogomról.)

2014-ben a 168 Órának írtam a blogokról, saját blogtörténelmemről:

Blogszempont

Geológus, független színházigazgató, főállású anyuka, jogvédő, informatikus, MTA-ban dolgozó kutató – szinte bárki állhat a hazai blogposztok mögött. Miközben egy-egy bejegyzést ma már többen olvasnak, mint néhány napilapot. „Magyarországon élni olyan, mint egy beugratós helyzet valami kandikamerás műsorban. Ha van célunk, az annyi, hogy megtaláljuk a kijáratot, mert már nagyon unjuk azt, ami itt megy” – így az Örülünk, Vincent? bloggere. Jámbor András, a Kettős Mércétől pedig azt mondja, nem a pénzért csinálják, hanem egy jobb, egyenlőbb országért.

Egyszer Déli Riporter voltam.
Bő tíz évvel ezelőtt ezen a furcsa néven kezdtem blogot írni zenéről, Sziget-fesztiválról, de főként a parlamenti folyosókon történtekről, hogy miért sírt a belügyminiszter a kormányalakításkor, mi történt a kulisszák mögött. Kikukáztam a parlamenti naplókat, jegyzeteltem a büfében, a sajtópáholyban. A szeriőz újságírás pedáns híreket akar, a többi tőle mehet a kukába – ezt hittem. Egy ideig így is volt.
Hogy miért blogoltam? Írással pihen az újságíró.
A wisconsini Daily Reporter megsárgult lapszáma adta a cégért a blogoláshoz. És ez a Mark Twain-sor: „a déli riporter józan, egyszerű, korrekt, míg fel nem tűnik a láthatáron egy fehérnép.”
Ez persze csak félig volt komoly.
Az amerikai Drudge Report hírblog volt a példakép, ahol először írtak Clinton elnök Lewinsky-afférjáról, vagy a Gawker-blogháló, amit Nick Denton, a  Financial Times egykori kelet-európai, budapesti tudósítója épített fel.

Hogy miért álnéven írtam? Talán, mert megvédett a balos és a jobbos előítéletektől, név híján csak a szöveg számított.
Akkoriban az indexes Schaffer József (alias: angelday) már évek óta írta a Plastikot, ami igazi magazin ma is, zenével, agymenéssel, internethírekkel.
És ott voltak a cavintonos fiúk, meg a Hírbehozó: okosan szedték ízekre a politikusi mondatokat. Persze álnéven, hogyan másként.
Egyikükkel váltottunk e-mailt, virtuálisan kacsintott: azt írta, ismerjük egymást, újságíró ő is. Persze nem leplezte le magát. Nem is érdekelt, a szöveg volt a fontos, a poszt. Hivatkoztunk egymásra, ajánlottuk a másikat.
Akadtak, akik valódi nevükön írtak: Andrassew Ivánnak „családja” volt a neten, ahogy az IT-hírekkel foglalkozó Pécsi Ferencnek is a HVG-nél.

Aztán írtam napilapos blogot, ami akkoriban nem volt divat. Hírbehozó meg papírblogot gyártott, a netre „betördelt” újságot készített, felfutott az UFI (ma Mandiner), a Fidelitasból jött fiatalok oldala. Egyre több netes olvasnivaló készült, a szerzők barkácsoltak, megfigyeltek, kitárulkoztak, bíráltak.
Már 2005 körül jártunk.
A „komoly” lapok „komoly” vezetői kezdték komolyan venni a blogokat, a HVG megrendezte az első blogversenyt, a Golden Blogot. Voltak már közösségi oldalak, de nálunk csak az Iwiw hasított, a Facebook még sehol. Obama és Deutsch Tomi „twittere” nem is létezett.
A közéleti blogok helyett főként a személyes netnaplók mentek. Tematikus oldal is kevés akadt, darab ideig gyűjtögettem, saját oldalamon katalogizáltam, ajánlgattam őket, felsorolásuk elfért volna egy jegyzetlapon – ma egy könyv is kevés lenne hozzá. Rövidesen a politikusok is ráharaptak a blogokra, 2006-tól próbálgatták magukat ebben a világban. Az akkori voksolás csodafegyvere a blog volt, a következőé már a Facebook.

És ekkor robbant be az Index blogszolgáltatása. Előtte is akadtak hazai bloggyűjtők (freeblog, blogtér), de a blog.hu valami újat hozott. A 2007 körül rajtoló, médiás Comment:comot, az internetszemetet bemutató Subbát, a politikával foglalkozó Képviselői Funky-t, a fogyasztóvédelmis ügyeket felvonultató Tékozló Homárt újságírók kezdték írni.
– A blog.hu akkori vezetése, Barczi Imre és Szily László nem csak egy jó szolgáltatást és felhasználóbarát felületet akartak, hanem megmutatni, milyen az igazi blogolás – mondja Szabó Zoltán, aki mások mellett a Commen:comot jegyezte akkoriban. Ő most az Index2 vezető szerkesztője.
Sokan az egyre népszerűbbé váló indexes blogok miatt kezdtek saját oldalt indítani. Szabó szerint a rendszert a most már a Cinknél dolgozó Szily a Gawker és a Huffington Post mintájára képzelte el. (Mindkét médium az összekapcsolódó blogokból alkot újfajta, közösségi híroldalt).

A Facebook, a Twitter és a Tumblr (mikroblog-gyűjtő) megjelenése nem roppantotta meg a blogoszférát.
– A Facebookon nagyon kevesen blogolnak, inkább csak terjesztik a máshol publikált bejegyzéseiket. A Tumblr mikroblogjait itthon viszonylag szűk réteg készíti, más a műfaj – mondja Szabó Zoltán, aki szerint a közösségi oldalak éppen növelték a blogok forgalmát.
Úgy számol: ma Magyarországon több száz politikai, közéleti tematikájú blog létezik, de ezek közül legfeljebb húszat-harmincat érdemes időnként olvasni.
Az index.hu adatai szerint 2011 körül 170 ezer blogot vezettek idehaza, naponta kétezer bejegyzés született, melyeket aznap több mint 12 ezer komment kísért. Szabó Zoltán szerint mára leginkább a külföldi mémeket újrahasznosító blogok tűntek el, a szak- és közéleti témájúak népszerűsége stabil

Weisz Manfréd Hubával a Ráday utcában találkozunk.
A kávé, a szóda és a cigi mellett gyorsan beszél. Profi kommunikátor. Jámbor András az eredeti neve, 28 éves, a Krétakörnél dolgozik. Barátaival írja a Kettős Mércét. A Budapesti Kommunikációs Főiskolára járt, diákként 2008-ban kezdett blogolni.
– 2006. október 23-dika után szemlélődőként igyekeztem részt venni az eseményeken. Olyan dolgok történtek akkor, amilyenek korábban elképzelhetetlenek voltak – mondja.
Szerinte generációjuk nem szerette az MSZP-t, de a Fideszt sem:
– Belénk ívódott egyfajta liberális urbánusság. Akkoriban szinte mindenkinek volt egy politikai blogja. Egyik haverommal egy kocsmában határoztuk el, hogy belevágunk, létrehozunk egy emberi jogi liberális blogot.
A Kettős Mérce bejegyzéseinek ma nagy az olvasottsága. Ha az Index a címlapján szemlézi őket, előfordul, hogy egy posztot több mint húszezren olvasnak. Ha „csak” a Facebookról érkezik hozzájuk olvasó, akkor kétezren követnek egy-egy bejegyzést.

Az induláskor a Kettős Mércén baloldali, mérsékelt konzervatív szerző is megjelent, aztán LMP közeli oldal lett, mostanában pedig inkább a civil aktivista közeghez húznak. Korábban nem voltak releváns híreik, ma már megjelennek a mainstream médiában, ha elküldik az újságíróknak a bejegyzéseik linkjét. Megesett, hogy egy hatósági intézkedésről készült videójukat – amelyen egy bányatónál rendőrök ütlegeltek egy fürdőzőt – átvette a TV2 és az RTL Klub is.
A jobbos blogok, például a Mandiner is gyakran szemlézi őket. Ma független színházigazgató, jogvédő, informatikus, MTA-ban dolgozó kutató egyetemista, újságírók írják a Kettős Mércét.
– Az újságosodás felé haladunk, de fórumokat, beszélgetéseket is szervezünk majd – mondja Jámbor András. Olvasói támogatásból akarják fenntartani a blogot, de nem ebből szeretnének megélni.
– Ez is aktivista meló – mosolyog. – Nem a pénzért csináljuk.

Hogy miért?
Azt mondja, amikor a közmunkásokat kirúgják, ha fel merik emelni a hangjukat, amikor a munkavállalói jogok nem érnek semmit, amikor Balog miniszter a roma holokausztról azt mondja, hogy tőlünk nem vittek el cigányokat koncentrációs táborokba, amikor Orbán azt állítja a menekültekről, hogy ők biztosan nem lesznek akadémikusok, akkor ki kell állni a különféle társadalmi csoportok mellett.
– Csak így lesz élhető ez az ország – teszi hozzá. – A társadalom minden szegmensében az erő dominál, s ez a szemlélet beeszi magát mindenhova. Még ha hippis szövegnek is hangzik: a toleranciának, a szelídségnek kell ezt felváltania. A baloldaliság alfája és omegája az egyenlőség.
Szerveztek tüntetést az Origo főszerkesztőjének kirúgása ügyében Lázár János ellen. A Krétakör vezetője ezután az ATV-ben azt mondta, norvég pénzt is fordítottak a demonstrációra. Felhördült a jobboldal. Utóbb – Jámbor András szerint – kiderült, nem is volt szükség a norvég támogatásra, mert a civil adományok fedezték a tüntetés költségeit.
Jámbor azt mondja, nem akarnak pártot szervezni, de jártak már a közelükben. Ő például az LMP-nél munkatárs volt, aztán az Együtt-PM-nél is dolgozott, de a baloldali összefogás megkötése után kilépett a pártzónából.
Ma már a saját nevén blogol, Weisz Manfréd Huba a múlté. Jámbor András nemcsak reagál, bírál, bemutat, hanem képvisel valamit.
Felnőtt a blogja is.

Kicsit később kezdett egy furcsa nevű, mára már fogalommá vált blog, az Örülünk, Vincent?.  Az oldal jobbról és balról is kiverte már a biztosítékot. Egyik szerzőjük, Szempontpuska e-mailben válaszolt a megkeresésünkre:
– A Vincentet hobbiból csináljuk, mert egyszerűen jól esik. Úgy éreztük, hogy Magyarországon élni olyan, mint egy beugratós helyzet valami kandikamerás műsorban. Ha van célunk, az annyi, hogy megtaláljuk a kijáratot, mert már nagyon unjuk azt, ami itt megy – írja.
A Vincent szerkesztőinek többsége tizenöt éve ismeri egymást.
– Van közöttünk pénzügyes, geológus, esztéta, jogász, adminisztrátor, szabadúszó, főállású anyuka, nyugdíjas, informatikus, akadémikus, matematikus. Így belegondolva nem is értjük, hogyan tudunk bármiben is szót érteni.
Havi rendszerességgel összejárnak, közben naponta e-maileznek. 2009-ben, Pásztor Albert rendőrkapitány emlékezetes nyilatkozata olyan parázs vitát váltott ki a levelezőlistájukon, hogy úgy döntöttek, véleményüket érdemes lenne szélesebb körben is megosztani. A blogról a leves és a főfogás között egy étteremben döntöttek. A Ponyvaregény című filmből vették a nevet.

A Vincentnek mára kialakult a törzsközönsége, de nem tudják, kik ők. Reggeli posztjaiknak háromezer olvasója van. Ha alkalmanként Index -címlapra kerülnek, az akár harmincezer olvasót is hoz. A Vincenten van focitörténelmi sorozat, „Jobboldali költők borzalmasan gyenge versei” és gasztro rovat, gengsztertörténetek, egyetemi rangsor, „hülye zenék a nyolcvanas évekből”, színház- és moziélmények, és persze rengeteg politika meg közélet.
– Sokan hajlamosak túldimenzionálni egy blog jelentőségét. Akárhányan is olvasnak minket – kétszázan vagy húszezren – ettől még nem válunk, ahogy kedvenc kritikusunk fogalmazott, közgondolkodóvá. Akkor sem, ha beszól nekünk Szanyi Tibor, perrel fenyeget Széles Gábor, fintorog ránk Lánczi András, kiakad Huth Gergő, vagy itt kommentel TGM. Nem feladatunk a politika! Lehet, hogy úgymond értelmiségiek vagyunk, de ettől még nem értünk jobban hozzá, mint bármelyik mérnök, orvos, könyvelő, festő, meteorológus vagy balett táncos – írja Szempontpuska.

Jobbról is, balról is megszólják őket, „hogy azért tart az ellenzék ott, ahol, mert ők ilyeneket meg olyanokat írnak”.
Gyorsan lesöpri ezt az érvet:
– Maradjunk annyiban, hogy mi leírjuk, ami csak eszünkbe jut, a politikusok meg majd azt csinálnak, amit gondolnak.